Madarak

Tukán

A tukán az én kedvenc madaram.

Nagyon sok tukánfajata van.

A csőrük óriási, súlyuk kb. 40 dkg,

testhosszuk 45-55 cm.

Főleg gyümölcsöket, nektárt és virágokat eszik, 

de szereti az ízeltlábúakat, kissebb gerinceseket,

és a madarak tojásait is.

Területét agresszívan védi.

Természetes faodvakban fészkel.

Egy fészekaljba 2–4 tojást rak,

ezek 16–18 nap alatt kelnek ki.

A költésben mindkét szülő részt vesz.

A fiókákat is együtt nevelik,

és eleinte főleg állatokkal táplálják.

(Forrás: Wikipédia)

Páva

Az indiai páva hossza 110-125 cm (a nőstényé 95 cm),

szárnyhossza 46 cm (40 cm). A zöld páva hossza 3 méter (a hím).

Mind a két fajnál csak a hímnek vannak dísztollai, a tojók egyszerűbbek.

A pávakakas színes fedőtollakat visel.

A párzási időszakban kiterjeszti tollait,

és a pávatyúk előtt násztáncot lejt,

így igyekezve rábírni a párzásra

. Tollait a párzási időszakon kívül minden évben lecseréli.

Magvakkal, rovarokkal, hajtásokkal, rügyekkel,

fiatal levelekkel, és a gyümölcsökkel táplálkoznak.

(Forrás: Wikipédia)

Sárga-kék ara

Magassága 85 centiméter, testtömege 900–1300 gramm.

Nyakának oldala és a hasa olajsárga, homloka és a fejtető egy része zöld,

csupasz pofafoltja krémfehér, háta és szárnyának egy része kék,

a torka fekete, pofáján

 vékony, ugyancsak feketén csíkok futnak szét

legyező irányban a csőr felől. Fehér pofafoltja izgalmi állapotban kipirosodik.

Csőre 6 cm hosszú. A nemek hasonlóak.

Alföldi és folyómenti erdők, mocsarak, szavannák lakója.

Különböző magvakon, gyümölcsökön, bogyókon és rovarokon él.

Tavasszal költi ki 2–4 tojásból álló fészekalját.

A tojó a költést egyedül végzi, a táplálásban mind a két szülő részt vesz.

(Forrás: Wikipédia)

  A hullámos papagáj  

                                  Háziasított egyedei az egész Földön megtalálhatóak,

és sok helyütt szöknek meg gazdáiktól. 

Ezek az egyedek olykor tartósan meg is telepedhetnek

egy adott területen. Már igen nagy szabadon levő populációi vannak Floridában.

Sokfelé megpróbálták meghonosítani szerte a Földön,

így Angliában, Dél-Afrikában, a Hawaii szigeteken,

 Japánban, Hongkongban és Új-Zélandon is, de sehol sem sikerült.     

(Forrás:Wikipédia)                                                                            

Galamb

A galambfélék (Columbidae), vagy közismert nevükön galambok,

a madarakosztályának galambalakúak (Columbiformes)

 rendjébe tartozó család. 42 nem és 313 faj tartozik a családba.

Többnyire tipikusan búgó hangúak, termetük a rigótól a lúdnagyságig terjed. 

Erdőben, részben sziklás vagy a szárazföldi területen élő, ügyesen repülő madarak.

A galambalakúak monogám módon élnek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények.

Egy-két fiókájuk fészeklakó, a szülők túrószerű begytejjel táplálják őket.

A párban élő galambfajok szokásos neve a magyar nyelvterületen a gerle 

(gerlepár, gerlicepár). A vadgerlét (Streptopelia turtur)

 és a balkáni gerlét (Streptopelia decaocto)vadgalambnak is nevezik.

A tipikus galambok (a galambformák alcsaládjának fajai) elsősorban magevők,

a magokat a talajról szedegetik fel és azokat erős zúzájuk őrli meg.

Egyes évszakokban fogyaszthatnak zöld leveleket,

rügyeket, virágokat és kevés gyümölcsötis.

Táplálkozásuknál fogva több faj komoly mezőgazdasági kártevővé válhat,

mind az érő termés fogyasztásával, mind az elvetett mag kiszedegetésével.

Agyümölcsgalambok szinte kizárólag erdei gyümölcsök húsos részeivel táplálkoznak.

A leggyakoribb képviselőjük a házigalamb (Columba livia domestica),

a szirti galamb(Columba livia) háziasított alfaja

. E madarak sokfelé visszavadultak és a Föld szinte minden nagyobb településén megtalálhatóak,

olykor több ezres nagyságrendben is.

Szabadon költenek és fokozatosan visszaütnek a szirti galamb külsejére.

Gyakran kellemetlenné válnak,

mert a házak falait bepiszkítják ürülékükkel,

kicsipegetik a kötőanyagot a háztetők kúpcserepei közül.

Ennél fontosabb azonban, hogy terjesztenek bizonyos fertőző betegségeket,

így az ornitózist, a papagájkórhozhasonló betegséget. Ezért hadat is üzennek a galamboknak,

de ennek még sehol nem volt tartós eredménye.

és a Rodrigues-szigeti galambotvagy remetegalambot is, 

ezeket azonban rendszertanilag a galambalakúak 

rendének külön családjába, a dodófélék (Raphidae) közé sorolják.

A galambfélék családja szinte az egész Földön elterjedt. Az Antarktisz

 kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatók. Legtöbb helyen két vagy több

fajuk is él egyszerre, de az északi sarkkörön csak az elvadult házigalamb és a

A galambféléken kívül néha „galambnak” neveznek még két kihalt röpképtelen madárfajt,

a Mauritius-szigeti dodót („dodógalamb”) 

 balkáni gerle hatol túl. Mindenfelé megtalálhatóak a trópusi és a mérsékelt övi részeken,

bár a Szahara nagy részén és az Arab-sivatagban csak mint átvonulók fordulnak elő.

Sok fajuk a part menti szigeteken és az óceáni szigetcsoportokon is megtelepedett.

Olyan, a kontinensektől távol eső szigeteken és szigetcsoportokon is élnek galambfajok,

mint Madeira, a Hawaii szigetek vagy a Francia Polinéziához tartozó 

Marqueses-szigetek. A legdélebbi olyan hely,

ahol természetes módon előfordulnak, Új-Zéland.

A galambok szinte minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatóak a trópusoktól a mérsékelt övi erdőkig, a sztyeppékig és félsivatagokig, a tüskés bozótosokig, a tenger szintjétől egészen a hóhatárig a Himalájában. Legtöbbjük magevő, ezért rendszeresen inniuk kell. Ebből következően ritkán távolodnak el messzire a vízforrásoktól. A legtöbb faj fákon él, főként a lombkoronában, de talaj- és sziklalakó is akad köztük.

A fajok többsége állandó madár, de emellett jó repülő. Néhány faj viszont hosszú távú vonuló. Egyesek, főleg a száraz térségekben élők - mint az álarcos gerle (Oena capenis) Afrikában és több ausztrál faj - kizárólag nomád életmódot folytatnak. Vannak évszakos vonulók is, mint az európai vadgerle (Streptopelia turtur), amely a Szaharától délre húzódó Száhel-övezetben tölti a telet. Hozzá hasonlóan Észak-Amerikában a sirató gerle (Zenaida macroura) vonul fészkelőhelyéről télire Mexikóba.                                                               

pingvin

Törzsfejlődésük már nagyon régen különvált a madarak többi rendjéétől; 

az első pingvinfélék maradványai a harmadkorból kerültek elő; egy nemük

(az Anthropornis) közel emberméretű volt.

Szinte kizárólag a Föld déli

féltekéjén élnek, Többnyire Dél-Amerika mérsékelt égövi partvidékén

és a környező szigeteken.

Két fajuk az Antarktisz partvidékén telepedett meg.

A hideg tengeráramlatokkal jóval északabbra is eljutnak:

több fajuk a szubtrópusokon, sőt, egy az

 Egyenlítő vidékén honos.

                                         A pingvinek különös testalkatú madarak.

A legnagyobb pingvinféle 115 cm, a legkisebb csak 40 cm magas.

Mivel sarló alakú, hegyes szárnyukat a repüléshez

hasonló módon használják, mellcsonti tarajuk nem korcsosodott el úgy,

mint például a futómadaraké: a tarajon és a széles lapockán

hatalmas izmok tapadnak. Szárnyuk jobban hasonlít a halak vagy a

delfinek uszonyára, mint más madarak szárnyára:

a durva,lapos evezőfelülethez a rövid és széles szárnycsontok

adnak vázat. Négyujjú, rövid, durva úszóhártyás lábuk annyira hátul

van, hogy a szárazon csaknem egyenesen állnak. Nincs térdük,

ezért nem tudnak ülni. Mivel nem tudnak ülni,

állva, a farkukra támaszkodva pihennek –

éppen ezért farktollaik merevek, mint a harkály

hasonló funkciót ellátó farktollai. Rövid farkuk általában 32 tollú.

                                                 Csőrük egyenes, oldalt összenyomott.

                                             Orsó alakú testük a szárazon nehézkes, viszont a víz alatt.

csökkentését szolgálják rövid, lapos, testük teljes felületén

növő tollaik is. Ez a tollazat a hőt rosszul szigeteli,

ezért a pingvinek bőre alatt vastag zsírréteg van.

A tollak a zsírréteg alól erednek.

Szárnyukon nem nőnek evezőtollak.

öltik, ahol halakat, tintahalakat

és rákokat (krillt) fognak maguknak, esetenként 20 m-nél is mélyebbre merülve.

Szárnyuk csak a vízben evezésre alkalmas, repülni nem tudnak vele.

Másodpercenként kettőt-hármat is csapva a víz alatt hajtják magukat

előre, mintha ott repülnének – a leggyorsabban úszó pingvinek

sebessége eléri a 36 km/h-t. Eközben az e célokra átalakult

lábukkal kormányoznak, illetve fékeznek. Úszásuk leginkább

a delfinfélékéhez hasonlít, és azokhoz

hasonlóan időnként ki is szökkennek a vízből. A sziklaugró pingvin, amely éppen e

 szokásáról kapta a nevét, akár 1,5 m magas parti sziklákr Minden.

Füsti fecske

Ausztrália és az Antarktisz

kivételével minden kontinensen elterjedt

vándormadár, csak a hideg éghajlati

övet és a sivatagos területeket kerüli.

A füsti fecskét széles elterjedési terület jellemzi,

fészkelő állományai Eurázsia, Észak-Afrika és Észak-Amerika

nagy részén megtalálhatóak. Vonuló és telelő állományai

Afrikában a Szaharától délre eső területeken, Ázsiában

Pakisztántól egészen Új-Guineáig terjedő területeken,

Ausztrália északi részein,

valamint Közép- és Dél-Amerikában találhatóak.

Az európai füstif ecske (Hirundo rustica rustica) -

 Egész Európában ez az alfaj él, előfordul Észak-Afrikában, a

közel-Kelet egy részén,

Közép-Ázsiában és Szibériában a Jenyiszej

folyóig. A madarak a telet Afrika nyugati

és déli részén, az Arab-félszigeten vagy Indiában töltik.

                                                     közel-keleti füstifecske

                                                   (Hirundo rustica transitiva)

- A Közel-Kelet nagy részén ez az alfaj él,

előfordul Törökország déli részétől egészen Izraelig.

Többnyire állandóan egy

helyen élő faj, nem szokott

telelni járni.

Néhány madár olykor útra kél és Afrika keleti

                   részén tölti a telet. Narancssárgás

hasa és élénk vörös torka van.

                                               - Egyiptomban élő alfaj, elsősorban a

Ní lus deltájában él nagyobb számban.

Egész évben egy helyben élő alfaj.

keleti füstifecske (Hirundo rustica gutturalis) -

A Himalájától keletre fordul elő, Kínában és Japánban

is költ. Vonuló alfaj, a telet Ázsia

déli részén, Indiában, Srí Lankán vagy

Indonéziában tölti. Sok madár Új-Guinea

szigetén vagy Ausztrália trópusi területein telel.

                                                       szibériai füstifecske

                                                      (Hirundo rustica tytleri)

- Szibéria java részén ez az alfaj él.

Költ Mongólia északi részén is. Vonuló alfaj,

a telet Ázsia déli terüeltein tölti.

Telelőterülete Nyugat-Bengáliától

Thaiföldig és Malajziáig tart.

                                                    észak-amerikai füstifecske

(Hirundo rustica erythrogaster)

    - A füstifecske amerikai alfaja.

Költőterülete felöleli

egész Észak-Amerikát Alaszkától egészen Mexikó déli.

paradicsom madár

A paradicsom madaraknak káprázatos párzási rítusaik vannak.

A legtöbb paradicsommadár-félék csalá

djába tartozó hím nemcsak pompás tollazatával igyekszik

felkelteni a tojó figyelmét, de parádés táncával is.

Minden fajnak megvan a maga sajátos táncszokása, melyek

nagyban eltérnek egymástól. Míg a legtöbb paradicsommadár

magányosan udvarol kiszemeltjének, néhányan csapatokban

lejtik táncukat, s gyakran féltucat éneklő hím is verseng a tojó

kegyeiért.Hiába hallható hangjuk, mivel folyton ugrálnak,

alig lehet meglátni őket. A hímek és a nőstények tollazata

különbözik. A nőstények tollazata egyszerű, nem feltűnő.

A hímek színpompás tollaikkal hívják fel ű

magukra a tojók figyelmét a nász idején.

A díszes tollú hímeket tollaikért vadászták.

                                   A Cnemophilidae családot korábban szintén a paradicsommadár

                                                     -félék

                         (Paradisaeidae) családjába tartoztak különálló

alcsaládként, az újabb genetikai kutatások megállapításai

alapján emelték család szintre az ide tartozó három fajt.

                                                A Melampitta nem családba átsorolását

nem minden rendszer fogadta el, egyes újabb vélemények

    szerint az oda sorolt kettő fajt különálló család rangjára kell emelni.

                                             A családba az alábbi nemek és fajok tartoznak:

                                         Melampitta (Schlegel, 1871) – 2 faj

                                             kis me lampitta (Melampitta lugubris)

•                                    nagy melampitta (Melampitta gigantea)

gólya

A gólyák a gólyaalakúak (Ciconiiformes)

rendjén belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába

tartozó egyes fajok elnevezése. Hosszú és

egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak,

amelyek többnyire édesvizek és mocsarak

közelében költenek. Több fajuk hatalmas távolságot bejáró vándormadár.

                                                          Gólyafajok:

Fekete gólya (Ciconia nigra)

Feketecsőrű gólya (Ciconia boyciana)

Gyapjasnyakú gólya (Ciconia episcopus)

Pápaszemes gólya (Ciconia stormi)

Abdim-gólya (Ciconia abdimii)

Fehér gólya (Ciconia ciconia)

                                  Erdei gólya (Mycteria americana)                                    

                                          Tátogató gólya (Anastomus lamelligerus)

                                         Nyerges gólya (Ephippiorhynchus senegalensis) –

a legnagyobb méretű gólyafaj

A gólyaalakúak rendjén belül a papucscsőrűmadár-félék

(Balaenicipitidae) családjához tartozó papucscsőrű madarat

(Balaniceps rex) papucscsőrű (Balaniceps rex) papucscsőrű

Bulgáriában a néphagyományban a gólya a tavasz eljövetelének a jelképe,

mivel ott ekkoriban térnek vissza a vándormadarak ottani fészkeikhez.

Az ország egyes régióiban a martenica köré épült hagyományok

egyik fontos jelképe. Mikor észreveszik az első gólyát,

eljött az ideje, hogy levegyék a fehér-piros martenicabábut,

mivel a tavasz tényleg megérkezett.

 széncinege 

A széncinege, sokszor becézően széncinke

(Parus major) a verébalakúak

(Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék

(Paridae) családjába tartozó apró termetű,

közismert és közkedvelt madárfaj.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi

Egyesület 1984-ben a többi cinkével együtt,

majd 2011-ben önállóan „az év madarává” választotta.

A széncinege alapvetően eurázsiai madárfaj.

Gyakorlatilag egész Európa területén találkozhatunk vele,

de a mediterrán Észak-Afrikában és

a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél.

Ázsiában Oroszországtól Japánig és Kínától

Indiáig hatalmas területen él.

Egyedül a különösen hideg és a sivatagos övezeteket kerül.

európai széncinege (Parus major major) – Európa

angol széncinege (Parus major newtoni) – Anglia

mallorcai széncinege (Parus major mallorcae) – Mallorca

görög széncinege (Parus major aphrodite) – Görögország, Kréta, Ciprus

észak-afrikai széncinege (Parus major excelsus) – Marokkó, Algéria, Tunézia

tibeti széncinege (Parus major tibetanus) – Tibet

nepáli széncinege (Parus major nipalensis) – Nepál

hajnani széncinege (Parus major hainanus) – Hajnan

okinavai széncinege (Parus major okinawae) – Okinava, (Rjúkjú-szigetek)

Parus major amamiensis

Parus major ambiguus

Parus major bargaensis

Parus major blanfordi

turkesztáni cinege (Parus major bokharensis

vagy Parus bokharensis)

Parus major cashmirensis

Parus major commixtus

                   Az igen színpompás kis madár csőre,                      

feje teteje és ezzel összeköttetésben levő torokfoltja fekete,

és egy-egy fehér arcfoltot vesznek körbe.

A torok feketéje a sárga has közepén egészen a farokig folytatódik,

a lábak között a hímek esetében jelentősen kiszélesedik.

A hát zöldes színű, a szárnyak és a farok némileg sötétebb.

A szárnyakon fehér sáv fut végig.

A kelet-ázsiai széncinegék háta zöld,

hasuk fakósárga vagy fehér, míg Dél-Ázsiában szürke háttal

és fehér hassal tündökölnek. A hím némileg nagyobb a tojónál,

átlagos testtömege 16-22 gramm,

míg az utóbbiak 14-20 grammot nyomnak.

A széncinege 14 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 22 centiméter.

 Megismerhetjük a „nyitnikék” és „tí-cső” kiáltásairól, díszes

tollazatáról ezt a mindenevő madarat. Étlapjukon főleg rovarok,

különféle ízeltlábúak: pókok, szöcskék poloskák, és hernyók szerepelnek.

Azonban időnként képesek hibernáló denevéreket, más, kisebb énekesmadarakat is

(pl. zsezsék vagy sármányok) elejteni, sőt, elhullott patás állatok maradványait

is előszeretettel fogyasztják.

A nagyobb vagy keményebb falatokat karmos lábukkal a fákhoz szorítják,

erős, hegyes csőrükkel feldarabolják és lenyelik

(akár a fákból is kiszedik a hernyókat, petéket).

Télen főképp az olajos magvakat fogyasztják.

Ebben a hideg évszakban gyakran kóborol táplálékkeresés közben.

Ilyenkor akár más madarakkal (pl. kék cinege, őszapó)

is csapatokba verődik. Amikor kitavaszodik,

a tojó szűk nyílású odút keres a fán, majd abba rakja 8-14 tojását.

A fészeklakó fiókáknak mind a két szülő gondját viseli.

Állandó madarunk, így segíthetünk neki madáretető kirakásával.

(Kenyér hozzáadása annak élesztőanyag tartalma miatt tilos.)

kékcinege

A kék cinege, sokszor becézően kékcinke

(Cyanistes caeruleus) a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe,

ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű,

közismert és közkedvelt madárfaj, az európai régió egyetlen sárga-kék cinegefaja.

A kék cinege alapvetően európai madárfaj.

Gyakorlatilag az egész kontinens területén találkozhatunk vele,

de Észak-Afrika mediterrán területein és a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél.

Egyedül a különösen hideg övezeteket kerüli, de az ember közelségéhez jól alkalmazkodott.

                                         Parus caeruleus raddei

                                         Parus caeruleus satunini

                                A színpompás kis madár nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny-

   és farokvégéről kapta. Csőre, torka, 

valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem-

és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és  szárnyai

  és farokvégéről kapta. Csőre, torka,   

    rnyai zöldes színűek. A számos alfaj közül az Észak-Afrikában és

Kanári-szigeteken élők élénkebb színűek, de hátuk és fejtetejük sötétebb,

míg a perzsa alfaj fakóbb színezetű.

Az európai alfajoknál megfigyelhető fehér szárnyfoltok sokszor hiányozhatnak.

                                                      A nemek egyformák.

A kék cinege átlagos testtömege 9-13 gramm,

hossza 11-12 centiméteres, szárnyfesztávolsága 17-20 centiméter körül mozog.

A faj igen hasznos kis rovarpusztító, kedvelt táplálékát

lepkehernyók, pókok, poloskalárvák, lószúnyogok, bársonylegyek képezik.

Állandó madár, telente kényszerűségből magvakat fogyaszt;

ilyenkor rendszeresen felkeresi a madáretetőket, akár más

madárfajok társaságában is. Szűkös kínálat esetén kóborolhat is.

Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül

a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kék cinege szaporodása különféle természetes és mesterséges

erdőkhöz kötődik, mivel fészkét faodvakban rendezi be.

Gyakori vendég a kihelyezett fészekodvakban.

Az elfoglalt odvakban gyökerekből és fűszálakból építi

fel fiókái jövendő lakhelyét, amit mohával és szőrszálakkal puhán kibélel

. Évente kétszer költ. A költés ideje április-július között van.

Egy fészekalj kb. 12 tojásból áll,

amelyeken a szülők felváltva kotlanak két hétig.

A kikelő csupasz és vak fiókák fészeklakók,

de alig 18-22 napon belül kitollasodnak és kirepülnek.

Addig gondos szüleik különféle ízeltlábúakkal,

különös szeretettel lárvákkal táplálják őket.

A magyarországi állomány az Északi-középhegységben,

a Bakonyban, a Mecsekben és a Dél-Dunántúlon a legsűrűbb,

és az Alföld délkeleti részén a legritkásabb. Becslések szerint

Magyarországon 170 000 – 270 000 fészkelő pár élhet.

Az emberi közelséghez alkalmazkodott faj a Természetvédelmi

Világszövetség szerint nemzetközi léptékben is jó kilátású, SPEC

értékelése 4-es (jó kilátású, zömmel európai faj). Magyarországon

ennek ellenére védettséget élvez,

eszmei értéke 10 000 forint.

Búbos banka

Izrael nemzeti madara.A Magyar Madártani és Természetvédelmi

Egyesület 1989-ben és 1990-ben „Az év madarává” választotta.

Egyes rendszerek a bankaalakúak (Upupiformes) külön rendjébe sorolják.

Korábban több rendszer (némelyik ma is)

különálló fajként fogadta el az afrikai alfajtUpupa africana néven.

Ennél a madárnál az evezőkön látható fehér sávok, fehér folttá olvadtak össze.

Ez volt az elkülönítés alapja. A két feltételezett faj hangja,

viselkedése és szaporodás biológiája oly mértékben megegyezett,

hogy jelenleg legtöbbször azonos fajba sorolják őket.

A Természetvédelmi Világszövetség külön fajként tartja nyilván a Madagaszkáron 

élő madarakat, Upupa marginata néven.

A legtöbb rendszerben azonban ezeket is csak alfajnak tartják.

Egy korábban élt nagy testű, feltehetően röpképtelen rokon faj Szent Ilona szigetén fodult elő.

Ez a Szent Ilona-szigeti búbos banka (Upupa antaios),

mely csak csontmaradványok alapján ismert.

Kipusztulását a vadászat és a meghonosodott emlős ragadozók

(mindenekelőtt macskáknak) okozták, röviddel azután, hogy a szigetet 1502-ben felfedezték.

Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkel;

telelni Afrika középső részére vonul. A nyílt állományú,

rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója,

ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Megjelenik az emberek közelében is.

Upupa epops africana (Bechstein, 1811)

Upupa epops ceylonensis (Reichenbach, 1853)

Upupa epops epops (Linnaeus, 1758)

Upupa epops longirostris (Jerdon, 1862)

Upupa epops major (Brehm, 1855)

Madagaszkári búbos banka 

Madagaszkári búbos banka

 (Upupa epops marginata) (Cabanis & Heine, 1859)

Upupa epops senegalensis (Swainson, 1837)

Upupa epops waibeli (Reichenow, 1913)

Testhossza 25-29 centiméter, szárnyfesztávolsága 44-48 centiméter,

testtömege 45-87 gramm. Rigónál nagyobb, tarka tollruhájú madár.

Fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbítát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul.

A felnőtt egyedek feje, nyaka és egész alsóteste világos rozsdássárga.

A hát és a szárnyak feketék, sűrű fehér harántsávozással. A farok fekete.

A faroktollak közepén széles fehér harántsáv húzódik.

A bóbita tollai rozsdavörösek, az első 4–5 toll vége fekete,

a leghosszabb tollak vége fehér–fekete.

A fiatalok elmosódottabb, halványabb színezetűek.

A bóbita nem olyan fejlett, mint a felnőtteknél.

A csőr enyhén lefelé ívelt, hosszú,

csipesszerű és fekete. A láb ólomszürke, a szem sötét barna.

Fő eledelét a rovarok képzik. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal,

gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszed.

Üregekben, harkály által készített odúban, emberi településeken fészkel.

Fészekalja 5–8 tojásból áll, melyen csak a tojó 16–19 napig kotlik

. A kirepülés a kikelés után 26–27 nappal történik.

Bagoly

A bagolyalakúak (Strigiformes) vagy közismert nevükön a

baglyok a madarak osztályának egy rendje.

2 család és 217 faj tartozik a rendbe.

Egy időben a morfológiai konvergenciák (erős, kampós tépőcsőr)

miatt a sólyomalakúakkal sorolták őket közös rendbe,

egyes vélemények szerint viszont a lappantyúalakúakúak

a legközelebbi rokonaik.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat,

a közép-európai kultúrában viszont a félelem és a halál jelképeként jelentek meg.

A Kárpát-medencében 13 fajuk fordul elő.

A baglyok összes fajtája rendelkezik szemöldökkel.

A madarak nem izzadnak, mivel nincs izzadságmirigyük.

A bagolyalakúak főleg éjszaka aktív ragadozó madarak,

puha és dús tollazatuknak köszönhetően hangtalanul repülnek,

így meglepetésszerűen ütnek rajta zsákmányállataikon.

Hallásuk kiváló, mivel mély fülkagylóik aszimmetrikusan helyezkednek el,

ami hatékonyabbá teszi a térhallást. Látásuk is kitűnő, a baglyok

az egyedüli madarak, amelyek látják a kék színt,

és az infravörös tartományban is látnak.

A baglyok nem tudják a szemüket mozgatni.

A szemük körüli kör vagy szív alakú arcfátyol rövid,

végükön behajló tollakból áll.

A lábujjaikon erős karmok nőnek,

a külső ujjuk vetélőujj, azaz előre és hátra is fordítható.

Csüdjük tollas, azaz a lábujjaikig toll borítja őket.

Méretük változatos: akadnak köztük veréb és sas nagyságú fajok is.

Csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve lefele hajló. Begyük nincs.

A bagolyalakúak étrendjében minden megtalálható

a rovaroktól kezdve a madarakon keresztül a kisméretű emlősökig.

Egyes fajok halásznak is.

A zsákmányt egészben nyelik le, az emészthetetlen részeket később felöklendezik.

Fészket nem építenek, elhagyott fészkeket vagy faüregeket használnak.

A tojók rendszerint nagyobbak a hímeknél.

Magyarországi fajok

Magyarországon napjainkig tizenkét bagolyfajt regisztráltak:

• A hóbagoly (Nyctea scandiaca) és a

• karvalybagoly (Surnia ulula) nagyon ritka kóborló.

• A gatyáskuvik (Aegolius funereus)

• és a törpekuvik (Glaucidium passerinum)

• ritka költőfaj az Északi-Középhegységben – annyira ritka, hogy ez utóbbi költését még nem sikerült bizonyítani.

• Az uráli bagoly (Strix uralensis) terjeszkedik középhegységeinkben,

• sőt, már az Alföldről is jelezték.

• Az uhu (Bubo bubo) már csak néhány helyen,

• és csak az északi országrészben és a Dunántúlon fészkel

• (jelezték Békés megyéből is).

• A füleskuvik (Otus scops) többfelé is szórványosan fészkel odvakban.

• A ritka réti fülesbagoly (Asio flammeus) pusztai élőhelyeken fészkel;

• a hasonló erdei fülesbagoly (Asio otus) viszont gyakran megtelepszik a fasorok

• elhagyott szarkafészkeiben, varjútelepein,

• és egyre több helyen városokban is

• (parkokban, valamint lakótelepi erkélyek virágládáiban).

• Telente előszeretettel húzódik be a települések parkjaiba,

• ahol a nappalt elsősorban örökzöld fákon tölti.

• A macskabagoly (Strix aluco) jellemzően erdőkben,

• parkokban fészkel (főleg öreg fák kikorhadt üregeiben, odvaiban)

• , de rendszeresen megtelepszik padlásokon is.

• A gyöngybagoly (Tyto alba) egykor szintén fák odvaiban fészkelt,

• de ma már szinte kizárólag padlásokon, tetőterekben és templomtornyokban.

• A kuvik (Athene noctua) állománya folyamatosan csökken,

• hiszen fő fészkelőhelyei a tanyák és állattartó telepek padlásai,

• táplálkozni pedig a legeltetett füves élőhelyekre,

• kis parcellás mezőgazdasági földekre jár,

• és így élettere a tanyák elnéptelenedésével,

• a pusztai legeltetés felhagyásával,

• az odvas pusztai fasorok eltűnésével egyre szűkül.

Baglyok a kultúrában

A görög mitológia Pallasz Athénéjének állandó jelzője a bagolyszemű

(bagolyszemű, aki a sötétben is lát, vagyis átlát a dolgok felszínén).

A macskabaglyot, mint a többi bagolyfajt a balszerencsével társítják.

William Shakespeare is beszélt erről „Julius Caesar”

című tragédiájában, az 1. felvonás 3. színében: „…

s az éjmadár/Világos délben űlt a közteren/Vijjogva és huhogva.

” Az idézethez Kéry László ezt fűzte hozzá tanulmányában:

„Éjmadár. Bagoly, amelynek a huhogását rossz jelnek tartotta a néphit.”

John Ruskinnek is ismert egy mondása:

„Bármit mondanak is a bölcs emberek,

számomra a bagoly huhogása profetikusan gonosznak hat.

A magyar irodalomban Arany János „Családi kör” című versében a bevezető hangulatfestő részben megemlíti a baglyot is.^[5] Ugyanő „Az Ó torony” című költeményben is leírja, hogy Nagyszalonta csonka tornyának „Vércse, bagoly örökös lakója”.^[6] Tamási Áron regényt írt „Bölcső és Bagoly” címmel.

Szabó Lőrincnek is van egy kedves baglyos költeménye, „A bagoly” című, amely a Lóci-versek sorába tartozik.^[8] Romhányi József „A bölcs bagoly” című humoros versében^[9] a buta gyerek-bagolyról írt.

A „Kérem a következőt!” című népszerű magyar rajzfilm-sorozat főhőse Dr. Bubó, az erdő orvos baglya, aki ugyan uhu, de kétségkívül bagoly. Ismert magyar baglyos mondás a „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű!”

Maurice Ravel „A gyermek és a varázslat” című operájának van egy bagoly szereplője is.^[10]